| Post reply |
| ||
| Az Árpád-ház vitatott kihalása I
1301-ben, III. András halálával kihalt a honfoglaló magyarság királydinasztiája. Nem minden kutató ért viszont ezzel egyet. Az alábbiakban Zsoldos Attila és Pusztaszeri László történészek elméleteit ismerteti Visky István. Az Árpád-ház férfiágának 1301. évi kihalásával a leányági örökösök – és a mögöttük álló trónkövetelők – nyújtották ki kezüket a magyar korona után. Az Árpádok öröksége végül a nápolyi Anjoukra szállt, de Károly Róbert hatalomra jutásával nem csitultak a találgatások az Árpádok vérvonalának kihalását illetően. Amikor 1301. január 14-én III. András király (1290–1301) meghalt, az Árpádok éppen háromszáz éve ültek a magyar trónon. Bár ebben az időszakban a dinasztia tagjainak a koronáért vívott harcai nem mentek ritkaságszámba, az soha nem volt kérdés, hogy a királynak a honfoglaló Árpádtól leszármazó uralkodócsalád férfi tagjai közül kell kikerülnie. Érthető tehát a zavar, ami az utolsó Árpád, III. András halálát követte. De vajon valóban III. András volt-e az Árpád-ház utolsó férfi tagja, s vele valóban kihalt-e a dinasztia? Elágazó családfák. Már 16. századi történetíróknál feltűnik az a nézet, hogy különböző francia főrendű családok az Árpád-házzal tartanának rokonságot. Az egyik elképzelés szerint II. András király (1205–1235) András nevű fiától származna le a francia Crouy-Chanel család. A másik változat szerint III. András, mielőtt még 1290-ben a magyar trónra lépett volna, összeházasodott egy velencei hölggyel, s az e frigyből született egyik fia lenne a Crouy-Chanel család őse. A meglepő elméletek dokumentumokra hivatkoztak. Ezek közül a dokumentumok közül az egyiket III. András egyik állítólagos, Félix nevű fia 1279-ben bocsátotta ki, egy 1282-ben kiadott másikból pedig kiderül, hogy ennek a Félixnek ráadásul volt egy Márk nevű testvére is, sőt, szó esik benne III. Andrásnak egy Péter nevű törvénytelen gyermekéről is. Az iratokat többször, több neves történész is vizsgálta, de nem mindegyikük ismerte el hitelesnek. Az ellentábor viszont azzal érvelt, hogy szerfölött különös, hogy III. András állítólagos fiai, illetve unokái semmilyen módon nem keresték a kapcsolatot apjukkal azután, hogy azt Magyarország királyává koronázták, noha egy királyi rokon abban az időben (is) kincset ért! Ezen hitelesnek tekintett dokumentumokon kívül azonban nem került elő egyetlen olyan forrás sem, mely akár a leghalványabb utalást tenné arra, hogy III. Andrásnak fiági leszármazottai lettek volna. A rendelkezésre álló adatok alapján a történészek megállapodtak abban, hogy az Árpádok valóban kihaltak, vagy legalábbis III. András ágán bizonyosan nem éltek tovább. Ennek a kérdésnek a mentén felbukkant viszont egy másik rejtély, mégpedig az, hogy III. András valóban törvényes unokája volt-e II. András királynak vagy sem. A kérdésfelvetésnek lehetett valami alapja, mert III. András származása már korábban is sok sugdolózásra adott okot. A kérdés már a középkorban felmerült, a magyar krónikák egy egész fejezetet szenteltek András származása tisztázásának. Nyilván volt mit tisztázni. A krónikák beszámolói alapján bonyolult családi viszonyok bontakoznak ki. II. Andrásnak valójában három felesége volt: az első az 1213-ban meggyilkolt Gertrúd, a második a krónikás által valamiért hallgatással mellőzött Jolánta volt, aki 1233-ban halt meg. Az újra megözvegyült András, jóllehet már hatvanadik életéve felé közeledett és meglehetősen beteges volt, elég erőt és kedvet érzett ahhoz, hogy új asszonyt vegyen magához. Az elhatározást tett követte, és 1235-ben házasságot kötött Estei Beatrixszal. E harmadik frigy rövid volt, és meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozta az ifjú asszonyt. II. András halálakor ugyanis felesége, Beatrix királyné éppen áldott állapotban volt, s a krónikások – hogy lezárják a kényes ügyet – tömören csak annyit jegyeztek fel, hogy az özvegy „visszatérni készült szüleihez”. A valóság ennél sokkal prózaibb volt. II. András felnőtt fiai, a trónutód IV. Béla és öccse, Kálmán herceg arra gyanakodtak, hogy a születendő gyermek házasságtörő kapcsolat gyümölcse, s apjuk halála után őrizet alá vették mostohájukat. Az özvegy királynénak titkon, szökve kellett elhagynia az országot, s gyermekének már külföldön adott életet. Az újszülött az István nevet kapta, amihez anyja alighanem azért ragaszkodott, hogy így is kifejezésre juttassa: a gyermek annak a dinasztiának a törvényes sarja, amelynek alapítójaként az első magyar királyt, Szent Istvánt tisztelték. Az Árpád-házi vért magáénak tudó István külföldön élte le életét. Velencében feleségül vett egy előkelő leányt, Thomasinát. Ebből a házasságból született – pontosan nem ismert időpontban, a legvalószínűbben 1265 táján – az az András, aki utóbb III. András néven magyar király lett. A trónra várva. András herceget Velencében – miként már apját is – abban a hitben nevelték, hogy jogot formálhat a magyar trónra. Arra azonban, hogy a magyar koronára támasztott igényét a gyakorlatban érvényesítse, sokáig reménye sem lehetett. A korszak magyar királyaitól ugyanis a sors nem tagadta meg a fiúgyermek-áldást: IV. Béla utóda idősebb fia, V. István lett, őt rövid uralkodás (1270–1272) után elsőszülött fia, IV. László (1272– 1290) követte a trónon. A nagy fiúszaporulat ellenére alig egy évtized alatt az Árpád-házi dinasztia léte veszélybe került. A felserdült IV. László volt ugyanis az uralkodócsalád egyetlen élő férfi tagja, akire ilyen módon a királyi család következő nemzedékéről való gondoskodás kötelezettsége hárult. László azonban ezzel mit sem törődött, fia nem született, így aztán IV. László 1290. évi halála után sokan gondolták úgy, hogy a dinasztia kihalt. Ebben a helyzetben merült fel a velencei András herceg neve. András addig sem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen IV. László életében többször előfordult, hogy az oligarchák talán legsikeresebb képviselői, a Héder nembeli Kőszegiek megpróbálkoztak trónkövetelőként való felléptetésével. Első ízben – és ez talán nem véletlen – éppen IV. László öccse, András herceg halálának évében, 1278-ban. Még élt IV. László, amikor András a Kőszegiek hívásának engedve újra Magyarországra érkezett, csakhogy az egyik előkelő fogságba ejtette, s kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László meggyilkolása után nem sokkal, a bécsi fogságból Magyarországra szöktették Andrást a háttérből a szálakat mozgató Lodomér esztergomi érsek ügynökei. Az erőskezű idegen uralkodótól, illetve a pápai hatalom túlságosan nagy befolyásától tartó magyar főurak és főpapok siettek elnyomni magukban azokat a kételyeket, melyek András törvényes származását illetően felmerültek, s 1290. július 23-án királyukká koronázták. Anjou intrikák. III. Andrásnak nem ismerjük minden viselt dolgát. Tény viszont, hogy királysága után furcsán és a korra nem jellemzően változott meg az értékelése. Valami miatt be akarták feketíteni III. Andrást. Közvetlen utóda, Károly Róbert oklevelei még a szokásos módon „jó emlékezetű elődje”-ként és „igen szeretett atyafia”-ként emlegetik Andrást. A többi Anjou viszont nem volt egy véleményen a királyi rokonnal. A nápolyi Anjouk soha nem ismerték el III. András uralmát törvényesnek, s V. István leányának, Máriának a jogán már 1290-ben maguknak követelték a magyar trónt. Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak (1342–1382) az uralkodása idején aztán egyszer csak újra megjelenik az a vélemény, amely törvénytelennek bélyegzi III. András uralkodását, s a jelek szerint rövidesen ez vált a magyar királyi udvar „hivatalos álláspontjává”. Az fölöttébb valószínűnek tűnik, hogy a III. András uralmának megítélésében bekövetkezett változás valamilyen módon kapcsolatban állt András apjának kétes származásával, de hogy pontosan mire akart ezzel célozni a hálátlan utókor, azt nem tudjuk. A történelem sodrásában aztán már nem volt fontos, hogy III. András balkézről volt-e Árpád-házi király vagy sem. Mindaddig, amíg a 18. században a messzi Franciaországból elő nem került egy magát Árpád-házinak mondó trónkövetelő. | ||
| ||