| exordiumlux: Kárpátalja, 2010.01.29 | Dr. Korláth Endre rokonsága
Dr. Korláth Endre Trianon előtt ügyvédként és Ung vármegye tiszti ügyészeként tevékenykedett, majd 1924-től a csehszlovák nemzetgyűlés alsóházának képviselőjévé, később szenátorrá választották. Ő volt a Ruszinszkói Magyar Jogpárt és a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség megalapítója, 1925-től a Magyar Nemzeti Párt kárpátaljai kerületének ügyvezetője. Számtalanszor hallatta szavát a magyar kisebbség érdekében politikai, társadalmi és kulturális téren egyaránt. Állandó ellenőrzésnek és üldözésnek volt kitéve a cseh hatóságok részéről, nemegyszer házkutatást tartottak lakásán. Az első bécsi döntést követően 1938 decemberében a magyar országgyűlés meghívta a képviselőház tagjának. 1939 januárjában a képviselői mandátumáról lemondott, mert időközben Ung és Bereg vármegyék főispánjává nevezték ki. A visszacsatolt területek közigazgatási folytonosságának helyreállítása után lemondott a főispánságról és meghívás alapján újra helyet foglalt a magyar törvényhozók között. Nevéhez fűződik az ungvári városi kereskedelmi iskola alapítása, ahol a közgazdaságtannak több éven át előadó tanára. Hathatósan közreműködött a református egyház világi életében is mint egyházmegyei és egyházkerületi tanácsbíró. Alapító elnöke volt az akkor jelentős Tiszaháti Magyar Bank Rt.-nek. Sokat köszönhetett neki vidékünk lakossága, különösen a magyarság. Dr. Korláth Endre 1946. június 3-án halt meg Budapesten.
– Az Ungvár központjában élő Korláth Endre nyugdíjas nyomdászt arról kérdeztem: mit tud nagy múltú családja történetéről és neves rokonáról?
– Családunk ősi Ung megyei család, amely az Árpád-kori Helmeczi nemzetségből származik, a korláthelmeci Korláthokat egy 1258-as oklevél említi először.
A szenátor és főispán rokonom, dr. Korláth Endre az 1874-ben született nagyapámnak, Korláth Lászlónak a testvére volt. A szüleim keveset meséltek családunk történetéről, hisz korábbi földbirtokosokként állandóan ki voltak téve a KGB zaklatásának. A nagyapám Endre testvéréről nagyobbrészt annyit tudok, amennyit mostanában olvastam róla. Édesanyámtól gyerekkoromban annyit hallottam Endre bácsiról, hogy művelt, okos ember volt, és szerette volna, ha a nagyapám öt fia közül valamelyik továbbtanult volna, a két lány tanulása akkor szóba sem került. De az apámék nem akartak tanulni, és a nagyapám sem engedte el egyik fiát sem Budapestre, azt mondta: itt van a nagy birtok, dolgozni kell.
A nagyapám, Korláth László a birtokát – amely Korláthelmectől a Latorca partjáig húzódott háromszög alakban – felosztotta hét gyereke között; mindegyiküknek jutott elég föld, egy-egy tanyával a közepén. Nagyapám 1953-ban, 79 éves korában halt meg. Apám, Korláth Béla 1915-ben született. Anyám, Gőczi Ida ugyancsak jómódú családból származott Beregrákosról. A szovjetek mindenünket elvettek, de tovább lakhattunk a tanyánkon. Az anyám a kolhozban dolgozott, az apám pedig az erdőhivatalnál. De 1961-ben megépült a Latorca-töltés, és a tanyánk az ártérre került, ekkor az áradások már a töltésen belül veszélyeztették a tanyát, ki kellett költöznünk. Helmecre mentünk, meghalt az apám egyik rokona, az ő házába költöztünk be. Apám Helmecen a kolhozfarmon dolgozott egészen hetvenéves korában bekövetkezett haláláig. Pár évvel később meghalt anyám is. Mi négyen vagyunk testvérek: Béla öcsém maradt a helmeci házban, Ida húgom is Helmecen él, Klára nővérem Beregrákosra ment férjhez, én meg Ungváron lakom. Az öcsémnek is van egy fia, nekem kettő, sőt már két fiú unokám is van, így lesz, aki továbbvigye a Korláth nevet.
– Endre bácsi hogyan lett nyomdász?
– A nyomdász szakma mindig elit szakma volt, ráadásul a szovjetrendszerben bizalmi munkának számított.
A középiskola után az ungvári elektronikai és gépipari technikumban tanultam, és 1966-ban csalt el az egyik rokonom a nyomdának abba a részlegébe, ahol a papírképeket vitték át cinklemezre, ott készültek az úgynevezett képnyomó klisék. Rögtön megtetszett nekem ez a munka, de leginkább az, hogy falusi gyerekként művelt emberek, szerkesztők, újságírók között dolgozhattam.
Harkovban voltam katona, ahol nyomdászként a divízió újságjának kinyomtatásával bíztak meg. Ott mindenes voltam, fotóztam, tördeltem és nyomtattam, sőt még korrektúráztam is. Volt még két újságíró, egy moszkvai és egy helybeli srác, és mindennap megjelent az újságunk.
A katonaság után visszamentem a nyomdába dolgozni, ahol kezdetben a szövegszedő Linotip gépeket tartottam karban, amelyeken szedték a matricákat a gépszedők. 1983-ban indult be a mostani új nyomda, akkor álltunk át ofszettechnikára. Akkor a gépek beállításáért én és egy kollégám, illetve a nyomda akkori igazgatója soron kívül kaptunk egy kocsit. A lapnyomda a szovjet kommunista párt központi bizottságának volt alárendelve, és mindig volt egy cenzor, akinek az engedélye nélkül semmit nem nyomtathattunk ki. A magyar újságok cenzora pedig maga a szerkesztő volt. Például az 1991-es puccs idején a civil ruhás "beszpekások" eljöttek és körülfogtak minket, három napig ki sem engedtek a nyomdából. Majd lassan lazult a helyzet. A puccsot követően neveztek ki a nyomda műszaki vezetőjévé, 74 beosztottam volt, ebből a pozíciómból pedig tavaly áprilisban vonultam nyugdíjba.
A Szovjetunió összeomlását követően sem változott sokat a helyzet a lapnyomdában. Előfordult, hogy azért, mert én megengedtem, hogy kinyomtassanak egy a hatalom számára kellemetlen főcímet – 18 ezer példányból már kinyomtattunk nyolcezret, amikor leállíttatták a nyomását –, másfél hónapig jártam az ügyészségre. Mostanra elértük, hogy bármi és annak az ellenkezője is megjelenhet, az írásokért a szerkesztőket és az újságírókat lehet csak a bíróságon felelősségre vonni. Szerintem ez fontos előrelépés.
43 évig dolgoztam az ungvári lapnyomdában, közben szinte minden megváltozott. Technikailag ma már sokkal egyszerűbb és gyorsabb elkészíteni egy újságot, a nyomdász sem olyan elitszakma már, mint régen. De például 1966-ban még mindenki magyarul beszélt az ungvári lapnyomdában, igaz, csak két ukrán származású ember dolgozott ott, illetve néhány szlovák és sváb a magyarok mellett, de mindannyian tökéletesen beszéltek magyarul. Most, 43 évvel később, amióta nyugdíjba jöttem, négy ember beszél magyarul a 100 fős kollektívából. A nyomdászok és főleg a vezetők közül szinte mindenki Galíciában született.
A feleségem zenetanár volt. Jelenleg az ő nevén lévő vállalkozással foglalkozom: szerszámokat árulok a kincsesi autópiacon. A fiaim mindketten elvégezték az Ungvári Nemzeti Egyetemet: Tamás német–francia szakot, Sanyi német–angolt végzett. Jó munkájuk van, megnősültek. A nagyobbik fiamnak köszönhetően már van két unokám is, talán nekik örülök a leginkább.
Badó Zsolt
|
| | |
