| Balla: Re: Szent-Imrey (Szentimrey) család | Végső elégtétel
Magyarországi sógorom, Szent-Imrei Tamás, Kató unokanővérem férje nevezetes család sarja volt. Fő- és alispánokat, főszolgabírákat adtak az évszázadok során Abaúj-Torna vármegyének; egyik nagybátyja, Pali bácsi akkor is – a háború előtt – alispáni székben ült Kassán. Persze, a nevükre, származásukra büszkék voltak, ragaszkodtak például ahhoz, hogy a nevüket kötőjellel írják, megkülönböztetésül a "közönséges" Szentimreyektől. És "felsővadászi és krasznokvajdai" nemesi előnevet viseltek. Volt egy szép magyarbarokk kastélyuk Krasznokvajdán, s ez a szülők halála után Tamásra szállt volna. Régi hagyomány volt a famíliában a közszolgálat, Tamás is erre készült. Jogot végzett, ledoktorált, s már kilátásban volt neki egy szolgabírói állás, mikor jött a háborúvesztés, jött Rákosi... A kastélyt persze elvették, Tamásnak pedik a származása vörös posztó volt az új hatalom szemében. Le kellett mondania arról, hogy szakvégzettsége szerint helyezkedjék el vagy valami jobb tisztviselői álláshoz jusson. A felesége, Kató, gyógypedagógus volt, de férjének a bélyege rá is átháramlott, így csak egyszerű tanítónő lehetett egy Isten háta mögötti faluban, és Tamás is az iskolában helyezkedett el, mint "képesítés nélküli segédtanító". Egy parasztházat vettek bérbe, ott éldegéltek a fiukkal, lányukkal, bizony, keservesen. De nem hagyták víz alá nyomni magukat. Tamás levelezőként szintén gyógypedagógiai tanári oklevelet szerzett, Kató pedig híressé tette magát egy általa kidolgozott nevelési módszerrel.
Ekkor már, a hatvanas években, a származást nem vették annyira komolyan; mindketten tanári álláshoz jutottak a tiszaújvárosi (akkor: Leninváros) iskolában, ahol szellemileg sérült gyermekeket neveltek.
Ekkor hirtelen meghalt Zsuzsi, Tamás húga, s mivel a sógor nem akart újranősülni, rábeszélték, hogy helyeztesse magát Tiszaújvárosba, majd ők gondját viselik a két gyereknek. Hát a két félárva, Laci és Teri, ettől fogva többet voltak Tamáséknál, mint odahaza. Kató mosott rájuk, gondozta a ruháikat, általában nála is ebédeltek. Azután az apjuk is meghalt, ők pedig mindketten családot alapítottak, a maguk lábára álltak.
És jött a rendszerváltozás, és Tamás most szánta rá magát először, hogy fölkeresse családi fészkét – most már emelt fővel léphetett be oda. És magával vitte az unokáját is, Norbit, hadd lássa ő is.
Hát a kastélyt lepusztult állapotban találták, és a téesz irodája működött benne. S a kis harcos Norbi mindjárt rá is támadt a hivatalnokokra: "Szóval ti vagytok azok, akik elrabolták a nagyapám házát!" Tamás pedig már a visszaszerzéséről ábrándozott. Szenvedélyesen lottózott, fanatikusan hitt benne, hogy megüti a főnyereményt. "Visszavásárolom a kastélyt, és magam fogok élni tizennégy szobában!"
Mikor megjelent a kárpótlásról szóló törvény, Tamás és Kató már régóta nyugdíjban voltak; szerényen éltek, mert a gyermekeiket is segítették. Hát nagyon jól fog jönni az a pénz! Meg is kapta, nem sokat ugyan, közel sem annyit, amennyit a ház ért. Nagy részét szétosztotta fia és lánya között (rá voltak szorulva), a maradék jó lesz nyugdíjkiegészítésnek.
Hanem egyszer csak mi történt? Jelentkeztek a néhai Zsuzsi gyermekei, Laci és Teri, követelték a pénz felét. Ez nekik jár, mint anyai jussuk. Tamás egészen elhűlt, és magyarázni kezdte, hogy az anyjuk a maga részét férjhezmenetelkor kikapta. Erre a válasz: mutasson írást róla! Írást! Mikor volt ebben a családban szokás, hogy ilyesmit írásba foglaljanak? Ez mindenkinek a becsületére volt bízva. Nagyon csúnyán váltak el, közben szó sem esett arról, hogy Tamásék gyermekeikként nevelték őket. Laci pedig kijelentette: perelni fognak.
Meg is tették, és persze, Tamás elvesztette. A bírósági döntés alapján a havi nyugdíjából vontak le jókora összeget a felperesek javára. No, most már boldogok lehetnek!
Közben Kató meghalt. Tamás a lányáékhoz költözött. A maradék nyugdíját beadta a háztartáspénzbe. De így semmi "luxust" nem engedhetett meg magának, még azt sem, hogy – mint addig tette – napi két-három pohár borát elfogyassza kedvenc vendéglőjében.
A szíve már rég rakoncátlankodott, egyszer azután súlyos infarktus döntötte le a lábáról. Az állapota egyre romlott, s ő tudta, érezte, hogy itt a vég. "No, most már vonassák le a pénzt, akitől akarják! Én már nem leszek a fejőstehenük!" – mondotta.
És úgy látszott, szinte örül neki, hogy meghal.
Ez volt számára a végső elégtétel.
Balla László
Nem tudom olvastad-e . Udv U. Feri |
| | |
