| burunyi: történet | Szilánkok
Fiatal éveimben amikor az idősíkok színes prizmáin át megpróbáltam kifürkészni a kifürkészhetetlen jövőt és mostanában is amikor gyakran visszatekintek és gondolatban játszadozom a variációs lehetőségek végtelen tárházában, minuntalan két ember jut eszembe. Két csodálatos, bátor ember, akiket soha nem ismerhettem, de itt élnek bennem, génjeiket hordozom a véremben.
Ők voltak a nagyszüleim.Örökifjú nagyapám, a latin vérű vagány lovászfiú Burunyi Pál és az én galamblelkű nagyanyám, Irsa és Alberti szülöttei.
Nem szerettem a falunak ezt a mocsárszagot lehelő nyomorúságos részét.
Csak egy ugrásra laktunk innen, mégis valahányszor koszos kis sorstársaimmal a Gerje menti réteken csatangoltunk, ösztönösen kerültük a házak közé beékelődő legelő alján álmosan búsongó romokat.
Nem féltünk ide jönni, csak valahogy nem éreztük jól magunkat itt, mert szomorú vidék volt ez.
Tudtuk, hogy valamikor a szegénynél is szegényebb emberek éltek errefelé.
Vakmerő, bolond, vagy kilátástalan sorsú emberek lehettek azok, akik a mozgó láp fölé viskókat emeltek.
Alkonyodott, amikor apámmal szótlanul megálltunk a csupasz falak mellett.
Mintha máris elfáradtunk volna, a romokhoz támasztottuk az ásót, lapátot. Ő itt volt gyerek, itt éltek nagyapámék, itt is haltak meg.
Furcsa gondolatok kavarogtak bennem, nagyapámra gondoltam, akiről szinte semmit sem tudtam, mert valahányszor kérdeztem felőle, mindíg csak homályos válaszokat kaptam. Valahogy éreztem, hogy apám is éppúgy szeretne többet tudni róla, mint én.
- Tüdővészben haltak meg mindketten....szinte egyszerre - törte meg a csendet apám.
Ez nem is csoda ilyen helyen - gondoltam szomorúan.
A nap már teljesen az ég aljára ért. Mi már árnyékban voltunk lenn a patak völgyében, de a túlparti erdők fölött szürkén gubbasztó dombok kukorica tábláit még beragyogta az aranysárga fény.
Apám megfogta az ásót és átgázolt a derékig érő dudvaerdőn. Megállt a félig kiszáradt öreg diófa alatt. Láttam rajta, hogy kutat az emlékezetében, majd tétován elkezdett dolgozni.
Nem kért, hogy segítsek. Soha sem kért, mindíg rám hagyta a döntést.
Talán tíz éves lehettem, nem valami nagy erőben lévő gyerek,de szívós, egészséges és éles elméjű.
Minduntalan a szürkeségbe kémlelődtem, hogy nem figyelnek-e ránk.
Apám azonban láthatóan nem törődött ezzel a lehetőséggel. Tudta, senkit sem érdekel ki turkál errefelé. Meg aztán, meg se láthattak minket a magas kórók, kövér bogáncsok és burjánzó fű között.Én is elkezdtem dolgozni -már ahogy tudtam a felnőtt férfikézhez szabott göcsörtös akácnyéllel tákolt ásómmal. Nekünk ugyanis sohasem voltak jó szerszámaink.
Az ásóm éle úgy szenvedett, ahogyan a fogatlan kutya kínlódik a csontokkal, egyre-másra fennakadt a földet átszövő gyökereken.
-Mielőtt meghalt, Mari nénénknek elmondta, hogy a a diófától két méterre ásta el - mondta halkan apám.
- És melyik irányban, meg aztán milyen mélyen ?
- Mindegy. Úgysem emlékszem rá. Talán szegény Mari néni sem tudta.
- Akkor legjobb lesz körbe-körbe ásni amíg megtaláljuk - javasoltam.
Apám jóváhagyólag hallgatott és egy pillanatig sem hagyta abba a munkát.
Nem a keresésen járt az eszem, hanem - mint később is, amikor együtt dolgoztunk- csak arra koncentráltam, hogy valamelyest utolérjem apámat, aki hihetetlen szívóssággal tudott dolgozni.
Már esti nótájukat kuruttyolták a békák a patak menti sásban, amikor valami keményebb tárgyon koppant az ásó.
Megint körülnéztem, de félig a gödörben állva csak az egykedvűen bólogató elvadult szilvafák árnyait láttam, meg a málló mésszel takaródzó dohos romokat.
Egy kisebb láda volt az, valamiféle kátránypapírba csomagolva, amiből már nem sok maradt a vizes földben.
- Hát mégiscsak igaz. - mindössze ennyit mondott apám, de éreztem a hangján, hogy elmúlt a nyugtalansága.
- Vigyük haza, itt már úgyis olyan sötét van, mint a lekváros bödönben !
Nem volt viccelnivaló kedve.
Kiemelte a rozzant, korhadt ládikót a tőzeges talajból és kilépett a gödörből. Én is kimásztam és az előbújó holdfényben meglepődve néztem, milyen szabályos körben túrtuk körül az egykedvűen bámuló öreg diófát.
Apám befeszítette ásója hegyét a ládikó réseibe és egyetlen mozdulattal szétfeszítette a korhadt deszkákat. Nem volt az nehéz, hiszen az idő és a nedves föld már megtette hatását.
Valami volt a deszkák között. Iszonyúan kíváncsi voltam, vajon tényleg nagyapám pisztolya van-e előttünk.
Apám dohányos ember volt, mindíg volt öngyújtó a zsebében. Természetes mozdulattal vette azt elő. Hosszú perceknek tűnt, mire a sercenő tűzkő nyomán a feléledő lángocska fényében megláttam a barnásszürke rozsdával, vagy tán inkább rozsdás földdel bevont valamikori fegyvert.
-Csodálatos, hogy megmaradt -súgtam halkan.
-Talán, ha száraz földbe rejtette volna... de hát bejöttek a románok és neki, akiről mindenki tudta, hogy a frontról nem egészen szabályosan tért haza, gyorsan el kellett tűnnie..
- Menjünk haza apám - mondtam szomorúan.
Elindultunk a legelőn át. Azon a helyen este mindíg párás köd ül a tájra, - közel a patak.
Semmit sem szóltunk, csak ballagtunk a meleg fények irányába a tejszerű esti levegőben.
|
| | |