| Bánfalvi János: penészleki történet | Penészleki történet
Az Úr 1838. esztendejében történt. A forró nyár derekán járunk. Penészlek homokos országútján a kerekek agyáig süllyed a szekér a homokba. Fáradt lovacskák vonszolják a kocsit. Látszik rajtuk, hogy messziről jönnek. Mégis vígan szedegetik lábukat. Úgy érzik, hogy közel a cél. Penészleken selymes széna, ropogós abrak várja őket.
A kocsin két fiatal növendék pap ül. Érdeklődéssel szemlélik a határt. Messziről jönnek. Olyan vidékről, ahol még távol az aratás ideje. Még nagyon zöld ilyenkor a zabocska.
Itt folyik az aratás. Az út közelében dolgozók hangos „dicsőséggel” köszöntik a kispapokat. Megdobban a szívük a magyar szón. Olyan vidékről jönnek, ahol csak a parókián hallanak magyar beszédet. Barátságosan fogadják az aratók köszöntését és közben arról vitatkoznak, hogy a menyecskék szoknyáján, vagy a férfiak arcán van-e több ránc.
Mindketten végzett teológusok. Reverendájuk illata elárulja, hogy az ungvári Drugeth várban tanultak. Most határozott céljuk volt. Meg akarták szemlélni Penészlek papjának, nemes Zékány Bazilnak lányát, Veronkát. Itt van a nősülés ideje, hiszen az év végén papszentelés lesz. Veronikáról pedig azt hallották, hogy a paplányok közül talán ő a legszebb. Érdemes körülnézni Penészleken, a parókián.
János hirtelen abbahagyja a tréfálódzást és így szólt: Antal, úgy látom már a penészleki határban járunk. Jó volna megkérdezni, hogy messze vagyunk-e még a falutól. Ezzel már le is szállt a kocsiról és egy széles rozstáblához indul, ahol vígan sarlóznak. A munka megáll, a munkások szeme érdeklődéssel nézi a szép fehérarcú, magastermetű kispapot.
„Jól megyünk Penészlekre, atyafiak?” – kérdezte meg köszönés után az aratókat. „Csak három bucka és már ott is lesznek, tisztelendő urak” – válaszolnak a megkérdezettek.
Antal is leszáll. A kíváncsiság fúrta az oldalát. Szeretne egyet s mást megtudni a papkisasszonyról. Meg is kérdezi nyomban „ismerik-e Zékány Bazil parókus urat?”
Hogyne – felelték egyszerre tízen – hiszen penészlekiek vagyunk s a főtisztelendő úr a mi papunk.”
Megindult a beszélgetés az aratásról, a szépen fejlődött gabonáról. Antal azonban addig mesterkedik, míg a szót a pap lányára tereli.
„Igaz bizony, válaszolják – a papkisasszonyunknál szebbet talán a jó Isten sem teremtett. De még milyen jó szívű! Nincs olyan beteg a faluban, akit fel ne keresne.”
„Hát még milyen jó gazdasszony. Még öklömnyi sem volt, amikor az édesanyja meghalt. Magától tanult meg mindent ízletesen főzni.”
Az egyik ember történetet is ismert: „A vasvári esperes kocsisa a sógorom. Ha a mi papunknál ebédel, mindig megnyalja a száját. Egy papnál sem főznek olyan jól, mint a penészlekinél a kisasszony.”
A két kispap szárnyakat szeretne kapni, hogy hamarább érjenek a faluba. Az asszonyok hamiskásan súgnak össze: lakodalom lesz a főúrnál.
A penészleki pap udvarában nagy a sürgés-forgás. Hordják az életet. A pap is ott van a napszámosok között. Jófajta barackpálinkából tölt minden munkásnak egy-egy kupicával. Biztatja őket: „siessenek, mert Veronika mindjárt itt lesz a finom ebéddel.”
Gyanús nesz üti meg a fülét. Hogyan, hiszen már minden szekér bejött. Miféle kocsi kanyarodik az udvarra? Otthagyja a szérűt. Észreveszi a két levitát, amint már szállnak le a kocsiról. A kis gömbölyű ember szinte gurul feléjük.
„Isten hozott benneteket kedves öcséim. Éppen jókor jöttetek, mert munka is van, ebéd is van.”
A két kispap illendően mutatkozik be: „nemes Derzsi János, nemes Mosolygó Antal”. Az öreg úr szeretettel ropogtatja meg a két fiatal derekát.
„Átutazóban vagyunk urambátyám. Ha nem lennénk terhére, kikötnénk egy kicsit” – magyarázza János váratlan érkezésüket.
Az öreg úr karonragadja őket és már az udvar közepéről kiáltoz a konyha felé: „Veronkám, gyermekem, vendégek érkeztek.”
Veronka meglepődve lép ki a konyha ajtón. Az arca hirtelen lángpiros lesz. Nemcsak a konyha tűzétől, hanem inkább a látványtól: amint édesapját a két magas karcsú fiatal levita karján látja. A szíve gyorsan kezd kalapálni. Megérzi, hogy a vendégek valami nagy változást hoznak az ő életébe. A fiúk zavartan állnak eléje. Bizony az apának kell segítségükre lenni, mert hirtelen még a nevüket is elfelejtették.
A két kispapot nem kellett marasztalni. Bazil bácsi nyájas szívessége, de még inkább Veronika ragyogó két fekete szeme foglyul ejtette őket. Továbbutazásról még egymás között sem beszélgettek. Bazil bácsi ebéd után csucsajra vonult vissza, egy kis pihenésre. Ők addig Veronikának udvaroltak. Mind a ketten lángra gyúltak. Már egy hete itt voltak. Észre sem vették, hogy a két kis rutén lovacska és a kocsisa lassan gömbölyödni kezdtek a jó magyar koszton. A két fiú éjszakánként keveset aludt. Forgolódtak az ágyban, de nem beszélgettek. Még a gondolatukat is féltették egymástól. Végül egy éjszaka Antal törtéi meg a csendet.
„Te János, alszol?”
„Nem, miért kérded?”
„Mert én sem tudok alduni.”
Lassan megeredt a nyelvük. Vallani kezdenek egymásnak. Megérezték, hogy nemsokára az egyikük felesleges lesz itt. Csak azt nem tudták, hogy melyikük.
Veronika is keveset aludt. A két vendégre gondolt. Tizenhét éves szívével megérezte, hogy választania kell. Csak azt nem tudta, hogy melyiket válassza. A kékszemű Antalt, vagy a barna szemű Jánost. Bárcsak az egyikük jött volna. Akkor könnyebb lett volna a választás.
Már Iván - a kocsis is megtanult magyarul. Már ő is megértette magát a penészleki lányokkal. A fiúk kezdik sokallni. Elhatározzák, hogy véget vetnek ennek a fonák helyzetnek. Veronikára bízzák a dönt, hogy melyikük menjen haza – egyedül. Nehéz volt a választás. János lett a győztes. Antal elment. Vissza nem mert nézni az egymást átölelő Jánosra és Veronikára. Nehogy meglássák, hogy könnyes a szeme. Pedig azok is sírtak.
Az év végén december 8-át írtak. Fényes ünnep volt az ungvári székesegyházban. Kilenc tanulmányt végzett, újházas levita ezen a napon vette fel a papi rendet. A tizedik Mosolygó Antal hiányzott. János a szentelés után boldogan sietett Penészlekre. Sietett, hogy mihamarabb Veronkájánál, néhány hetes feleségénél legyen. Már Béltek alatt járt. Itt nagyot kellett volna kerülnie. Az országutat elöntötte a sok őszi eső. A korán beálló hideg jégpáncélt vont rá. János nagyon sietett. Nem akarta az időt vesztegetni. Nem került. Neki hajtott a jégnek. Már-már minden bajtól megmenekült, amikor a jég nagyot reccsent. János nyakig a vízben találta magát. Nagy nehezen kivergődik. János csurom vizesen ér haza. Nem baj az a fontos, hogy Veronkáját minél hamarabb láthatja. Boldogan csókolja meg feleségét. Az ajka tüzes, de már nem Veronika, hanem a halál csókjától. Az első miséjére meghívott vendégek a temetésére érkeztek. Sokan jöttek el a fiatal pap temetésére más vidékekről is. Mindenki hangosan sírt. Legjobban egy levita, aki egyszerre siratta legjobb barátját és örök szerelmét Veronikát is. A temetőből ő kísérte haza a fiatal özvegyet. Vigasztalni szeretné, de nem tudja. A gyászoló rokonok, barátok szétoszlanak, de Antal nem tud elmenni… S mire kitavaszodott, a természettel Veronika is megtanult mosolyogni.
Az ungvári püspöki palota dolgozószobájában íróasztala mellett ült a püspök, Popovics Bazil. Nemrég szakadt a vállára az ősi egyházmegyének minden gondja. Daliás alakja mintha kissé meggörnyedt volna. Szemeiben az apostolság fénye égett. Bizalommal nézett a jövő felé. Tudta, hogy az ungvári szemináriumban növekedett az ifjúság színe-java. Ők lesznek a püspök terveinek végrehajtói. Sokszor gyönyörködött a papságra készülő fiatalokban. A legjobban Mosolygó Antalt szerette. Antal most másodszor állt a püspök elé. Szentelésre jelentkezett újból.
Egy évvel ezelőtt bejelentett, hogy nőtlenül akar szentelődni. A püspök atyai szíve megérezte, hogy itt valami nincs rendben. Hiába fogadkozott Antal, hogy nincs az a lánya a világnak, aki elfeledtesse vele Veronikát. Ha tíz évig gondolkodik is, akkor sem lesz másképp. A püspök atya egy évi gondolkozási időt adott neki.
Most letelt az egy év. Letelt Veronika gyászéve. Antal ismét itt áll püspöke előtt. Bizalommal, de nagyon zavartan, mint édesapja előtt áll püspöke előtt. Bejelenti, hogy házasodni akar.
A püspök szeretettel kérdi: ki az a bájos hajadon, akin megakadt a szemed fiacskám?
A legjobb barátomnak, kenyeres pajtásomnak, Derzsi Jánosnak fiatal özvegyét, Zékány Veronikát szeretném feleségül venni.
Elkomolyodott a püspök arca. Tudom, kedves fiam, hogy a szép leányok között nem találnál szebbet Veronikánál. Ismerem apját, ismertem anyját, ismerem házuk táját. Tudom, hogy jobb leányt nem találnál sehol sem. Te is tudod azonban, hogy az egyház törvénye szerint pappá szentelés előtt mindenki megnősülhet, de hitvese csak hajadon lehet. Látszott a püspökön, hogy nehezére esett elmondani az egyház törvényét. Még nehezebb volt mindezt végig hallgatni az ifjúnak. Mélységes keserűség öntötte le lelkét. Zúgolódva gondolt a sorsra. Immár másodszor csillant fel előtte a boldogság Veronika mosolygós arcában, ragyogó fekete szemében. Csak azért, hogy ismét eltűnjön.
A püspök szavai rázták fel gondolataiból. Nincs más lehetőség fiam. Vagy lemondasz Veronikáról és akkor a legközelebb pappá szentellek. Vagy nem mondasz le róla és akkor nem lehetsz többé pap. Az ifjú lelkében heves küzdelem folyt le. Elemek harcánál is nagyobb küzdelem. Szeretett volna pap lenni, soha nem tudta magát máskép elképzelni. Valamelyik felvidéki rutén falucskának, vagy egy akáclombos nyírségi település papjának álmodta meg magát. Képzeletében felhőkként húzódó érzelmei azonban oszladozni kezdtek. Mint vihar után a nap, rámosolygott Veronika arca. Szeméből eltűntek a könnyek. Nyugodt kérdéssel fordult a püspökhöz: Kegyelmes, jó atyám van valahol üres kántortanítói állás az egyházmegyében?
Van, fiam. Nemrég járt nálam küldöttség Nyírgelséről. Új kántort kerestek.
Ha van püspök atyám is megengedi, én elmegyek. Tudom itt is tanítóként, kántorként Isten ügyét tudom szolgálni. Népet segítek a parókusnak Isten felé vezetni.
1840. január 10-én ismét lakodalom volt a penészleki paplakban. Antal és Veronika esküdtek örök hűséget egymásnak. Mielőbb a templomba mennénk, kimentek a temetőbe. Sokáig sírva imádkoztak egy barnuló sírkereszt előtt.
Évek múlva a gelsei templomban delet harangoztak. A tanító úr hazamenés előtt imádkoztatja a gyerekeket. Majd haza siet, ahol várja az ebéd. Várja felesége Veronika és kis fia Antika. Ebéd után gyakran elbeszélgetnek a múltról. Megértéssel emlegetik a jó öreg püspököt, aki sem nőtlenül, sem Veronika férjeként nem szentelhette fel Antalt pappá. De rájuk bízta a gelsei gyerekeket és a templomi éneklést.
Egyszer Veronika emlékeik között hirtelen furcsa kérdéssel lepte meg az urát: Antalom, nem sajnálod a reverendát. Nem bántad meg, hogy érettem kántor-tanító lettél?
Nem szívem, nem. Hiszen a jó Isten akarta így. Az Istent pedig kárpótoljuk Antival a fiunkkal, akiből papot nevelünk. Antalból, a fiúkból valóban pap lett. Később Nyírgyulaj esperes-parókusa.
Megjelent a „Görög Katolikus Szemle Kalendárium az 1995. esztendőre”c. kiadványban 158-163. old. A szerző személye nincs jelezve, de Tóth Elek szerint ő Szaplonczay György( 1996) parókus. A történet magva valós, de az említett adatoknak, dátumoknak nem sok köze van az igazsághoz. Zékány Veronika anyja, Fejér Sára pl. 1844.-ben halt meg. Mosolygó Antal a penészleki esküvő után nem Nyírgelsén, hanem Nyíracsádon lett kántortanító.)
|
| | |
